A kultúra napja nem kult óra

Ez az írás nem könnyű olvasmány.
Nem megnyugtat. Nem igazol. Nem hagy békén.
Szembenézést követel – mindenekelőtt önmagunkkal.
És éppen ezért íródott a kultúra napjának tiszteletére.

A kultúra nem az, amit kihirdetünk. Nem az, amit a falra akasztunk. Nem az, ami egy adott órában történik. A kultúra az, ahogyan a hatalommal bánunk, ahogyan az emberekkel beszélünk.
Ahogyan a kérdéseket elviseljük, ahogyan reagálunk, amikor valaki nem tetszik nekünk. Ez az írás nem a „kult óráját” ünnepli.
A kultúrát mint értéket tiszteli – olyat, amely kényelmetlen, követelő és nem mindig kellemes. Olyan kultúrát, amely egyben diagnózis is: Lendván a kultúra az utóbbi években leszűkült egy kimért időkeretre, egy engedélyezett órára, egy ellenőrzött jelenséggé.
Ezen az órán belül minden rendben van, azon kívül már problémává válik. A kultúra nem egy óra a KKC-ban vagy a lendvai várban.
A kultúra viszony.

Hogy az emberek miért érzik úgy, hogy „valami nincs rendben”, nem titok.
Nem az események hiányáról van szó. Hanem egy olyan kulturális légkörről, amely az elmúlt években keménnyé, hierarchikussá és büntető jellegűvé vált. A megalázó hangnem már nem kivétel. Gyakorlattá lett.
Üléseken, nyilvános megszólalásokban, félig nyilvános kijelentésekben egy olyan hozzáállás vált megszokottá, ahol a kritikus nem partner, hanem célpont; a kérdés nem a vita része, hanem kihívás a tekintéllyel szemben; az egyet nem értés pedig nem elfogadható, hanem zavaró. Válaszok helyett gyakran gúny érkezik.
Érvek helyett személyeskedés.
Vita helyett megalázás.
Ez nem jellemkérdés.
Ez hatalomgyakorlás.

Lendván a kritikát rendszeresen nem tartalma, hanem feltételezett szándéka szerint kezelik.
Nem az a fontos, mit mond valaki, hanem az, hogy miért mondhatta. Egy kérdés könnyen az önkormányzat elleni támadássá, projektek akadályozásává vagy rosszindulatú provokációvá válik. Amikor a hatalom nem a tartalomról vitázik, az emberekkel számol el.
Ez a kulturálatlan politikai tér egyik biztos jele.

Külön figyelmet érdemel a rejtett PR-mechanizmus. Nem hivatalos, mégis jól felismerhető. A közösségi médiában olyan csoportok és profilok működnek, ahol személyes támadásokkal lépnek fel a kritikusok ellen, lejáratnak embereket, és a „népharag” látszatát keltik – mindig a hatalommal összhangban. Ezek nem átgondolt érvek, hanem sértő, szelektív, elhallgattatásra irányuló megszólalások. Ez lehetővé teszi, hogy a döntéshozók formálisan „távol maradjanak”, miközben a piszkos munka máshol zajlik.
Ez nem párbeszéd.
Ez mosolygó lincselés.

A következmények nem tiltásokban, hanem csendben jelennek meg. Az emberek kétszer is meggondolják, megszólaljanak-e. Az alkotók ahhoz igazodnak, amit még szabad.
A kritikus hangok nem azért tűnnek el, mert nincsenek, hanem mert nem akarnak célponttá válni.
A kultúra ilyen közegben nem szűnik meg.
Elszegényedik.
Sterillé, kiszámíthatóvá, díszletté válik.
Menetrend szerint működik.
Menetrend szerint. Kult óra szerint.

Ha visszatekintünk a 2018 előtti időszakra, a különbség nem az idealizáltságban, hanem a hozzáállásban volt. Akkor a kultúra folyamat volt. Elbírta az eltéréseket, a gondolatok ütközését. Több volt puszta rituálénál. Megvolt az ambíció, hogy túllépjen a helyi rutinon. Hogy gondolkodási tér legyen, ne csupán színpad.
Ma ez a tér jóval szűkebb. Ma mást tapasztalunk:
személyi kultuszt,
túlzott ambíciók kultuszát,
korlátozott képességek kultuszát,
és a funkcionális alkalmasság kultuszát.

Ezek nem sértések.
Olyan mintázatok leírásai, amelyek akkor alakulnak ki, amikor a hatalom találkozik a komplexitás megértésének hiányával. A személyi kultusz ott születik, ahol a hatalom nem tűri az eltérést.
A túlzott ambíciók kultusza ott, ahol a vágyak meghaladják az önreflexió képességét.
A korlátozott képességek kultusza ott, ahol az összetett tartalmakat kiüresítik.
A funkcionális alkalmatlanság kultusza pedig ott, ahol a tisztségviselő nem képes ellátni a feladatát – nem technikailag, hanem gondolkodásban és kulturálisan.

Ilyen közegben a kultúra nem eltűnik.
Eszközzé válik.
Díszletté.
Az ego megerősítésévé.
Az események megengedettek.
A kérdések nem.
A taps elvárt.
A kétely büntetett.

Ez nem a közösség kultúrája.
Ez a kultusz kultúrája.

A „kult óra” nem ártatlan szófordulat. Tünet.
Amikor a kultúrát egyetlen igazság, egyetlen értelmezés, egyetlen tekintély megerősítésére használják, kultusszá válik. A kultusz nem szereti a kérdéseket. Nem szereti az iróniát. Nem szereti a komplexitást.
Nem szereti azokat, akik többet látnak nála.
És ezek nélkül a tulajdonságok nélkül a kultúra nem létezhet.
Sehol. Semmilyen szinten.

Mindannyiunknak kellemes kult órás ünnepet kívánok.
Éljen az a szellem, amely nem hajol meg a kultusz előtt – csak ez érdemli meg a kultúra nevét.