Horváth Rezső – a lendvai vendéglők magányos hegedűse

Ha egykor megkérdezték volna a lendvaiakat, ki volt az ő Paganinijük, sokan habozás nélkül ezt felelték volna: Horváth Rezső  a hegedűs férfi, aki évtizedeken át formálta a város mindennapjainak hangulatát.

Középtermetű volt, eleinte sovány, később kissé testesebb, ám a betegség teste erejét hamar ismét felemésztette. Hosszú éveken át gyomorfekély gyötörte, élete végén pedig egy súlyosabb kór végleg legyengítette. Bajait nem kürtölte világgá. A maga módján élt – feketekávé, cigaretta és fröccs mellett – valamiféle csendes beletörődéssel, amely bohém természetének is része volt.

Režü nem volt képzett zenész. Hegedülni hallás után tanult meg, mégis kivételes érzékkel játszott. A hangszert, amelyet apjától kapott ajándékba, egész életén át hűségesen őrizte. Soha nem cserélte le. Úgy hitte, az évek olyan melegséget adnak a hegedűnek, amit az új hangszer nem képes nyújtani. És amikor kezébe vette a vonót, azt játszotta, amit érzett – szlovén és magyar népdalokat, keringőket, polkákat, cigánydalokat, de modern dallamokat is.

Különböző együttesekben prímásként szerepelt. Legutóbb Pál Feri zenekarában játszott, halála után azonban önálló útra lépett. A lendvai vendéglők, udvarok és ünnepségek állandó muzsikusa lett. Nem a klasszikus értelemben vett színpadi művész volt – az utca embere volt. Zenész az emberek között és az emberekért.

Az operettek és a szalonmuzsika világában otthonosan mozgott. Lehár, Kálmán és Stolzer műveit kérésre, kották nélkül, habozás nélkül játszotta el. A zenekedvelők kívánságait szinte bármely dallammal teljesítette. Néha játék közben bariton hangján énekelt is, ha a hangulat úgy kívánta. Tudta olvasni a vendégek arcát – az örömöt, a szerelmet, a bánatot – és mosolyt, könnyet vagy akár egy-egy érmét is elő tudott csalni belőlük. Ez volt a mestersége és a megélhetése.

A zene azonban nem volt az egyetlen világa. Fiatalabb korában szenvedélyes horgász volt. Kerékpárral indult a Mura menti erdőkbe, és ritkán tért haza fogás nélkül. Aranyló pontyait és más halait gyakran a lendvai pincérek vásárolták meg tőle. A gombaszezon idején a bukovnicai, kobiljei és lendvai erdőket járta vargányáért. A természet számára békét és csendet jelentett – talán ott érlelődött egy-egy dallam, amelyet később a város falai között szólaltatott meg.

A politika nem érdekelte. A hatóságokkal nem volt dolga, bíróságra nem járt, az orvosokat ritkán látogatta. A kártyázás sem vonzotta különösebben – inkább kibicként figyelte a többieket. Napról napra élt. Szabadon, szerényen, kissé könnyelműen, de mindig hegedűvel a kezében.

Lendva egykor a muzsikusok városa volt. Ma már csak emlék ez az idő. Történetek és nevek maradtak. Köztük  Horváth Rezső  neve is – a magányos hegedűsé, akinek nem kellett nagy színpad ahhoz, hogy városa legendájává váljon.